A súlyosan beteg, feltehetően rákkal küszködő Márquez több kötetre tervezett emlékiratainak első része jelent meg tavaly magyarul. Az év végi könyvhajrá szenzációja a Mexikóban élő Nobel díjas író életét meséli el házasságkötéséig.

Az egzisztenciális gondoktól eleve független életű, és/vagy még életükben sikeres írók, költők szép számmal akadnak az irodalom történetében. Abban pedig, hogy kinek mitől könnyű vagy nehéz az élet, nem a külsőségek a mérvadóak – mondja Abádi Nagy Zoltán Amerikai Regénykalauzában.

A történelem ismer kalandos életű írót, aki szuggesztív aprólékossággal meséli el kalandjait, mint Casanova, aki ugyan részletesen bemutatja szökését az ólombörtönből. De mint kutatók kiderítették, úgy, ahogy ő megírta, képtelenség volt megszökni. Ismerjük Ken Kesely életének azt az epizódját, amikor lóháton menekült Mexikóba az őt üldöző rendőrség elől, és ott van a látszólag sima életfelületű Arany János, vagy éppen Gustav Flaubert. Külső és belső történés élesen elválik egymástól.

Pletykaéhes kultúránk ma már nem regényeket fogyaszt, hanem személyiségeket zabál. (Gore Vidal) Mi, akik visszafojtott lélegzettel vártuk, míg a kivégzőosztag Buendia ezredes esetében újratölt, vártuk a születést.

"Így és ott történt, hogy a hét fiú és a négy lány közül megszületett az első fiú, 1927 március 6-án reggel kilenckor, hatalmas felhőszakadás közben, mely egyáltalán nem illett az évszakhoz, mialatt a Bika ege felemelkedett a láthatáron. Kis híján megfojtotta a köldökzsinór, mert a család bábaasszonya, Santos Villero, a legrosszabb pillanatban vesztette el a fejét. Nála jobban csak Francisca néni vesztette el: ordítva rohant az utcai ajtóhoz, mintha égne a ház: -Fiú! Fiú! És rögtön utána, mint a félrevert harang: rumot, mert megfullad!

A család feltevése szerint nem azért kérte a rumot, hogy megünnepelje az eseményt, hanem azért, hogy bedörzsölje vele az újszülöttet, aki ettől majd feléled talán. Juana de Freytes kisasszony, akit a gondviselés hozott a hálószobába, sokszor elmesélte nekem, hogy nem a köldökzsinór volt a legnagyobb veszély, hanem az, hogy anyám rosszul feküdt az ágyban. Gyorsan igazított rajta, de nem volt könnyű újjáéleszteni engem, úgyhogy Francisca néni sürgősen rám locsolta a keresztvizet.

Olegarionak kellett volna elnevezniük, mert szent Olegario napja volt, de senkinek nem volt keze ügyében a szentek könyve, így aztán gyorsan megkereszteltek az apám első nevére, a második meg José lett, az ács neve, mivel ő Aracataca védőszentje, és mivel március az ő hónapja. Juana de Freytes kisasszony egy harmadik nevet is javasolt, annak emlékére, hogy világrajöttöm meghozta az általános megbékélést a családok és a barátok között, de a hivatalos keresztelésemkor, három év múlva kiállított okiratba elfelejtették beírni: Gabriel José de la Concordia."

A Kolumbiát Mexikóval felcserélő író vallomásai mesterkéletlenek, de lebilincselőek. Az életrajz regény formáját öltötte, és ugyanaz a mágikus realizmus hatja át mint nagy regényeit. Nem akkor van a legjobb formában, amikor magáról ír, hanem akkor, amikor családja történetét meséli el. Az alkotás gondjai nagy szerepet kapnak a műben, az önéletrajz nem utolsósorban Marquez íróvá válásáról szól.

Az életrajz-regényben, mint Macondóban, mindig esik, a moszkítók csípnek, a hőség elviselhetetlen, az emberek függőágyban alszanak, hiúságból és féltett becsületből ölnek, váratlan szerelmek szövődnek, melyek tiltottak, az erőszak átitatja a levegőt, a banántársaságot visszavárják, az emberekre váratlan csap le a nosztalgia.

A salétrom kopárra marja a síkságot, a tenger egy hatalmas zöld víz, ami habot vet, rajta egy sereg vízbefúlt csirke lebeg, s tenger túlsó oldalának nincs partja. A világvége egy elhagyott vasútállomás, korhadt faépülettel, cink sátortetővel és kiugró erkélyekkel. A csodák mindennaposak:

"1939 július 1O-én anyámnak kislánya született, akinek szép indián profilja volt, s türelemmel viselte el férje kicsapongó természetét. Anyánk mesélte, hogy a férj egy este holtrészegen lépett be a házba, egy perccel azután, hogy egy tyúk az ebédlőasztalra pottyantotta piszkát. A feleségének már nem volt ideje letisztítani a makulátlan abroszt, ezért ráborított egy tányért a tyúkpiszokra, hogy az ura meg ne lássa, és hogy elterelje a figyelmét, gyorsan feltette neki a szokásos kérdést:
- Mit akarsz enni?
A férfi mordult egyet:
- Szart.
- Mire a felesége fölemelte a tányért , és szent szelídséggel mondta:
- Tessék.
A történet szerint erre még a férj is rádöbbent, hogy a felesége szent asszony, és áttért Krisztus hitére."

Gabriel García Márquez: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet, Magvető Kiadó, Budapest, 2003