„Wight szigetén anyu elvitt egy kirándulásra panorámabusszal, amihez volt idegenvezető is. Ahogy megyünk a Parkhurst börtön mellett, azt mondja az idegenvezető:- És itt balra van a világhírű Parkhurst börtön, ahol Nagy-Britannia leghírhedtebb bűnözőit őrzik, köztük a Krayket és a nagy vonatrablás tetteseit és, Odanézz, ott lakik Apu! - rikoltottam anyámnak, ahogy a torkomon kifért. Anyu villámgyorsan befogta a számat.” Olvasható Marilyn Wisbey Gengszterek asszonya voltam (A londoni alvilág női szemmel) c. kötetében (Ulpius- Ház Kiadó, fordította Sóvágó Katalin, Budapest, 2003, 235 oldal, 1980 forint.)

Azt nem hihetjük, hogy Marilyn Whisbey-t Booker díjra felterjesztik, de mesélőkéje színes családjáról (Apját harminc évre ítélték, a nagy vonatrablás értéke mai árban számítva huszonöt millió font, ami egy közepes kelet-európai, sztrádaépítéssel manipuláló, az államháztartás deficitjével manipuláló országot mindenesetre kisegítene a bajból, még az idei tervezett nyugdíjkorrekció és közalkalmazotti béremelés előtt.
Mesélőkéje mindenestre van, úgy tűnik, mintha a nagy Ronald Briggs barátjának lánya sok színes egyéniséget láthatott már gyermekfejjel a családban.
Dolgos emberek voltak a családban, mind, kivéve Bagoly bácsit, akit igazából John Hurndallnak hívtak, és eléggé vitte volna a zászlót a munka temetésén.
Egyszer Házaló Harry és Bagoly ócskavasat hoztak el egy East End-i udvarból egy biztosítatlan, régi Bedford kisteherrel, amely után nem fizettek adót. A kisteher karambolozott, Bagolynak két bordája tört. Bevitték a Plaistow kórházba. Jött a rendőrség, kérdezték, kié volt a kisteher. Mondja a nagybátyám(Bagoly), hogy valami vén cigányé, aki most halt meg. Bagoly ezután rövidesen meglógott a kórházból, és átment a sajátjába. Amikor hazament, találkozott a dolgozni induló feleségével.
Farkasordító hideg volt, kábé hajnali öt óra.- Hol a francban voltál? - kérdezte Jane.- Ma neked kellett volna nyitnod, mert te vagy a soros, nekem meg ott a rahedli mosni valóm!- Jane, szivi- feleli Bagoly-, hadd magyarázzam meg. Egész éjszaka a kórházban feküdtem, bordatöréssel! Épp ahogy mondta, elment a pavilon mellett egy tizenkettes busz, mire Jane: - Bár annak a tizenkettesnek feküdtél volna alá! - Nem lehet, szivi- mondja Bagoly. - Nem vagyok szerelő.
Nem ő képviseli egyedül a kötetben a legendás angol humort, de Bagoly bácsi nevéhez fűződik más is a családi legendáriumban:
Amikor Bagoly bácsi haldoklott, Jane, miután meglátogatta a kórházban, elment a peckhami tombolázóba, ahol találkozott a megözvegyült barátnőivel. Ahogy hazaért, egyszer csak zörgetnek. Bagoly volt az, kórházi pokrócba bugyolálva. Hát te mit keresel itt? -kérdezte Jane. -Ó, mondta a bácsi-, ha már meghalok, a saját ágyamban akarok meghalni; csinál nekem egy bögre teát, Jane.- Mi ezen elvihorásztunk Anyuval; Jane fölment, hogy ágyba dugja a férjét, és miközben felverte a párnákat, megjegyezte, hogy milyen nyugodtan alhatnak a barátnői, mert férjük kötött életbiztosítást.- Hát szivi, te is nyugodtan alhatsz, ha meghaltam- felelte Bagoly. Csak nem?- így Jane. -Kettővel több pehelypárnád lesz, Jane!
De a papának is lehetett humorérzéke, a nagy vonatrablónak. A brit rendőrség sokáig nem akarta bevallani, hogy mekkora is volt a zsákmány. Angliában pedig mindenre lehetett fogadni…
„Apu mesélt egy barátjáról is, akit Krumplinak nevezett.
Az Ayton House.i lakásunkon voltak, és Apu megkérdezte:
-Krumpli, fogadtál már ma?- Krumpli azt felelte, igen, apu ettől függetlenül azzal folytatta: Akkor menj le William Hillhez, és tégy fel ezer fontot arra, hogy a vonatrablási szajré eléri a két és fél milliót!
De Tom!- kételkedik Krumpli-, nem lesz az kissé büdös, ha ezt mondom?-Annyira nem!- felelte Apu, az ő brahista nevetésével.
Mint kiderült, a vonatrablás utáni bírósági per során nem volt fenékig tejfölminden a család számára: „ Apu nem akarta, hogy anyu hallja az ítélethirdetést, ezért azon a napon anyu otthon maradt Gill Husseyval. Éppen a lépcsőt porszívózta, amikor felkiáltott Gill: -Harminc évet kaptak!- Anyu visszakiáltott: -Harmincat? Az nem is rossz, ha elosztják egymás közt! -Nem, fejenként harmincat!- felelte Gill. Anyu elájult.”
A hányódásból a vonatrabló lányának is kijutott, nem mert jelentkezni az sikolában, nehogy a nevén szólítsák és az utcán mutogattak rá, és testvérére, külföldre menekült. „Marha okosnak képzeltem magam, hogy ebben a spanyol bárban dolgozhatok, pedig milyen niv voltam! Két hétbe telt, mire felfogtam az ábrát, de addig remekül éreztem magam, de legalább ragadt rám egy kis spanyol. Szóval kiderült, hogy az a hely egy nyilvános ház. A kuncsaftokat kiverték vagy leszopták egy függöny mögött, aztán nekünk ,angol lányoknak kellett felszolgálnunk az italt. De legalább nem várták el, hogy furulyázzunk.”
A vonatrablás utáni események másból is előhozták a humort: „Ron, az apám legfiatalabb öccse, szedőként dolgozott, és félretette kereseményét, mert nősülni akart. Még mindig a szüleinél lakott, és a kéményben tartotta a pénzét, ami szokás volt akkoriban, persze csak nyáron. Amikor Tommy Butler ( aki a vonatrablók ostorává nevezte ki magát) házkutatást tartott nagytatáéknál, elevette a pénzt, hiába tiltakozott Ron, hogy azt ő spórolta össze. Nagytata tréfára vette a dolgot: Maga is jó fejvadász, hallja, mondta Butlernek. Megtalálta azt, amit én hiába keresek hónapok óta.”
Kár, hogy a történet nem marad meg a családi vonalon, hanem azt meséli el, hogyan köt ki a lány a szórakoztatóipar abban az ágában, mit prostitúciónak nevezünk, így aztán folytatja azt az epikus vonalat, amelyet Jack Kerouac lánya indított el(Gázos bébi), de ebben a műfajban is voltak néhol igen pikáns esetek.
„Egyszer telefonált egy Chicagóból érkezett csoport; tízen voltak és annyi lányt akartak, amennyi belefér, úgyhogy beszálltunk mi is Rinával, aki szexuális étvágyban példát mutatott akárkinek. Pazar vacsorát ettünk, olasz bort. Istenien érkeztem magam.(….) Nem sokkal ezután derült ki, hogy ez a tíz pasas, akit én üzletembernek gondoltam, valójában FBI –ügynök, akik egy konvencióra érkeztek Los Angelesbe.”
Kár, hogy nem maradt a történetmondó a családi vonulatnál, de az amerikai környezetben is feltalálja magát. A kötet nem fog kritikusi díjat kapni, de a bestseller-listavezetőknek sem kell félniük, tipikusan egy unalmas estére való, hézagkitöltő olvasmány, amikor kicsit szusszantunk Thomas Mann József és testvérei c. munkájának két fejezete közt: Két kultúra találkozása, a ködös Albioné, és amodern USA-é.
„Palm Springs- ben találkoztam Gordon Liddyvel is, aki valódi úriember volt, ha nem is úgy, ahogy azt a bárcások értik, mindenesetre nagyon finom, tartózkodó. Sejtelmem se volt, ki lehet. Rina mondta meg, hogy betörő. Tényleg?, gondoltam, akkor itt ez az amerikai változata” Kolompér” George Cathamnek, aki Belgráviában fosztogatta azokat a György korabeli házakat- De nem, ez a bajuszos emberke Washingtonba tört be egy nagy fehér házba, és ezt a botrányt nevezték úgy, hogy Watergate.”