Az elmúlt húsz évben a magyar társadalom hihetetlenül felelősnek érezte magát, hogy a kapitalizmus játékszabályait és értékrendjét megismertesse honpolgárainkkal – így velem is – és ez úgy tűnik nem kevés szenvedés árán, sikerült is, és az én kemény kobakom is befogadta nagy nehezen. Manapság – minden jel szerint - ezek képzik a racionálisan gondolkodó, modern ember gondolkodásának alappilléreit, ezek alapján tervezi meg életét, jövőjét ezek alapján hajtja végre cselekedeteit a mindennapok csataterén.
E nehezen – vagy fájdalmas tapasztalatok árán - megszerzett tudás alapján, azt hinné az ember, hogy ha egy magánember be szeretné fektetni a nem kevés verejték által összekuporgatott pénzét, hát tájékozódik a befektetés kockázatairól, és mérlegeli, hogy habitusának vagy vagyoni helyzetének megfelelően mi az a mérték, ami még számára elfogadható, vállalható.

A horvátországi események kommentárjai lassan elborítanak minden híradást, mutatva a ledózerolt épületeket, a megszerzett vagyon enyészetté válását, ami számomra kicsit érthetetlen, mert amikor odaadtam a pénzem – sok más sorstársammal együtt a kaparós sorsjegy árusítójának, busás haszon reményében – majd a sors akaratából gyorsan elbuktam és nem lettem egy krőzus, senkit nem érdekelt, még egy hasáb sem jelent meg egyik országos napilapunkban sem. De vásárláskor mérlegeltem és elfogadtam a döntésem következményeit. Ebben az esetben is, csak egyszerűen arról van szó, hogy az, aki tudottan úgy vette meg az apartmant, hogy nem volt építési engedély kiadva, túlzottan nagy kockázatot vállalt fel, ezért, úgy gondolom, csak és kizárólag saját magukat tehetik felelőssé.
Bizarrul festene, ha keresetet nyújtanék be egy bíróságnál arra hivatkozva, hogy az árus azt mondta, hogy hiába van ráírva a sorsjegyre, hogy minden harmadik nyer, előttem már ketten vettek, ezért enyém lesz a főnyeremény.
Kicsit magamban mosolyogva és egyben megrökönyödve hallgattam a rádióban az egyik tulajdonos hölggyel készült beszélgetést, ahol kifejtette, hogy ő is – csakúgy, mint a többiek – tudtak arról, hogy nincs engedély, de az eladónak arra kijelentésére, miszerint ez ott helyben így megy, teljesen megnyugodtak, és nyélbe ütötték az adás-vételt.
Ezt - ha a kapitalista tudásunk szemszögéből akarnánk jellemezni – minimum merész vállalkozásnak lehet tekinteni, de ha józanul ítéljük meg, akkor ez inkább egyszerű felelőtlenségnek nevezhető.

De nem lennénk igazságosak, ha minden felelőséget áthárítanánk a szerencsétlen tulajokra, akik egy jó üzlet és a csodás tengerparti nyaralások reményétől elcsábulva, könnyedén eltekintettek egy gyűrött papírdarabtól.
Nézzünk magunkba, kivel ne fordult volna elő még ilyen dolog, elég ha csak magamra gondolok – mikor az első kocsimat vásároltam, aminek kissé csörgött a motorja. Rákérdeztem, és az eladó azt mondta, csak egy szelepállítás. Én addigra beleszerettem a használt ezüst járgányba, és módszeresen meggyőztem magam, hogy bagatell kis apróság ez. Hát ez a kis semmiség főtengelycsapágy csere lett volna, aminek az ára megközelítette a szegény kisautó értékét.
Valahogy így járhattak reménykedő hazánkfiai is.

Viszont az eset azért szolgál még némi tanulsággal számunkra. Azt tudjuk, tanultuk történelemből, majd külföldi utazásaink során - ha kellőképpen pechesek voltunk - a saját irhánkon is megtapasztalhattuk, hogy a balkán, az megmaradt civakodó nemzetek fortyogó pocsolyájának. A román nem szívleli a magyart, aki utálja a szlovákot, persze az meg a cseheket gyalázza, és még sorolhatnánk az ősi ellentéteket, amikről már a legtöbben azt sem tudják miért alakultak ki. De mivel a hagyománytisztelet – és az emberi ostobaság - erősebb mindennél, ezért a gyűlölködés mindenfelé nemzeti sporttá vált, megkeserítve ez által, nem kevés ember életét.
Persze, nem vitatom, hogy a balkánon is be kell tartani a törvényt, fontos a nem beépített sáv, különben hol tennénk meg romantikus tengerparti sétáinkat? De déli szomszédunk tettei mögött, azért nem nehéz észrevenni a hátsó szándékot, hogy egy fricskát nyomjanak honfitársaink orra alá, ugyanis gyorsan kiderült a nem hivatalos információkból, hogy a nyaralótulajdonosok közt van az egyenlőbbnél is egyenlőbb.
Ugyanis a helyi tudósítók által begyűjtött pletykák szerint érdekes, hogy a német és amerikai villákat nem ért semmiféle atrocitás csak a magyar – no és a horvát – építmények nem illettek a csodás szocreál barokk és rokokó összképbe, a kerti törpék és gipsz hattyúk csodás kavalkádjába. Hiába, ahogy a mondás tartja, születni tudni kell!

És végezetül ismételt csodálatomat kell kifejezni a jogállamiságnak, ahol érdekes módon meg van mindennek a maga jogi metódusa, de ugyanígy az ellenkezője is. Elképzelésem szerint a jogszabályok sokasága és az adminisztráció hihetetlen bonyolultsága csak azért született, hogy az éppen hatalmat birtoklók (vagy bitorlók) mindig találjanak hivatkozási alapot tetteik végrehajtásához. Manapság fegyvert, már csak a tudatlan és lecsúszott gengszterek viselnek, az igazi nagymenők ügyvédekkel és jogászokkal karöltve csintalankodnak, hát csoda, hogy ifjúságunk színe virága jogi pályára készül?

Az előbbiekben vont párhuzamok persze mind sánták és bénák, mankóval sem állnak meg a lábukon segítség nélkül, de az állandó szenzáció hajhász tudósítások tengerében, néha elveszíti az ember az értékrendjét és a valóságérzékét, így talán arra jó lesz, hogy egy percben kicsit elgondolkodjunk a saját bombaüzleteinkről és a felvállalt kockázatokról és hozamokról.