Kimonómra cseresznyeszirmok hulltak,
emlékeimben csókjaid bús sóhajba fúltak.
Messze északon harcol szamuráj kardod,
de tudom, legyezőm szíved felett tartod.

Avar fedte a kertet, mikor először láttalak,
a teaház lépcsőjén azután folyton vártalak.
Tetszeni vágyva hajam kontyba tűztem,
Vágytól izzó lelkem lábaidhoz űztem.

A pagoda mélyén érintett meg kezed,
most is érzem, hogy testem beleremeg.
Narancsillatba burkolt kettőnket az éj,
Ajkamról riadtan szakadt fel a kéj.

A felkelő Nap fénye szégyenpírral keltett
megtettem veled, mégis el kell menned.
Szomorún szól távol a jól ismert gong.
Szerelmes gésaszív üresen kong.