hALfirkák : hALfilozófiai szemelvények 1. és egyben befejező rész |
hALfilozófiai szemelvények 1. és egyben befejező rész
hAL 2006.08.28. 17:34
A cinidealizált papucsorgazmus
„Az idealizmus az, ami megelőzi a tapasztalatot. A cinizmus az, ami követi.” -
David T. Wolf
Nem merek sehová sem tekinteni. Én. Mert objektivitásom rögtön a gravitáció fogságába kerül, amitől aztán, meggörbül. Nagy a dilemmám, hogyan tudok meg a világ dolgairól bármit is, ha nem merek még rá se pillantani? Nem okozna gondot, amennyiben egy olyan karizmatikus, gerinces lennék, aki tisztában van a saját értékeivel, sőt értékrenddel is bírna, és imígyen szépen elrendezgethetné magában az elnyert információkat. De nem vagyok ilyen balga.
Szépen hajladozom, mindig más irányokba. Csak egy bajom van.
Bár a memóriám határozottan kritikán aluli, de mégsem képes elég gyorsan felejteni, mert mikor a széljárás fordul egyet, én gyanakodni kezdek, hogy mintha előző nap, még máshogyan láttam volna a világegyetem peremét. No meg dillemázok arról is, hogy létezik a tapasztalás végső állapota, amelyben eljő a cinizmusi ősrobbanás, mely létrehozza a fájdalom nélküli világegyetemet, mely addig tágul, míg egyre gyorsul.
Ez azért eléggé érdekes tényválladék, meg is mutatom miért.
(Ez most ez filozófiai alapmű, tehát érdekes sztorikat ne várjon senki.)
Nos, vegyünk egy kerek ágyúgolyót, ami azután készült, hogy felfedezték a gyilkolásra éhes tömegfeltalálók, hogy sokkal több értéktelen baka tud elhullani a csatamezőn, amennyiben az fent nevezett csatagolyóbis belsejét robbanóanyaggal töltik ki. Ráadásul, ugyanezek akik ezt merték művelni az emberiség legnemesebb palántáival, további ravaszkodásra eresztették amorf, női szemmel gorilláéhoz hasonlító fejüket, mert gondoltak egyet és már nem emlékszem hogyan hívták, de késleltetett gyújtót szereltek a pusztítógömböcbe. Mi lett ennek az eredménye?
Hát hogy ne térjünk el a tárgytól, egy miniatűr ősrobbanás szimulátor, azaz bomba.
Mivel többször hangot adtam úrilány mivoltomnak, ezért mindenképpen csak a lopás felelhet meg arra, hogy birtokba vegyek egy ilyen szerkentyűt, aktiválás céljából.
De amennyiben, ezt a föld gravitációjában próbálnám megtenni, tovább pusztítva az élővilágot, szennyezve a környezetet, és zsugorítva a természetes élőhelyek területét, akkor felettébb érdekes megfigyeléseket tehetnék. Először is azt, hogy az általam okozott károk vagy a kutyát sem érdekelnék, vagy ha kihirdetném előzetesen az esemény helyszínét és időpontját, nagyvalószínűséggel tömegeket találnék a környék fáin csimpaszkodva (imígyen nyerne bizonyítást, hogy egyesek a majomtól származnak), akik némi nyálat folyatnának órájukra, midőn rápillantva bizonyosodnának meg, mikor is lészen a nagy esemény. Na robbantsunk végre. (na már én is nyáladzok) Hmm. Nem volt rossz, de valamit nem értek. Ahogy elkezdtek távolodni az acélszilánkok a szétrepedt testtől, előbb-utóbb lehulltak, mint az őszi falevél. Azokkal a majomszerű egyedekkel szimultán, akik elég közel ültek az origóhoz, imigyen Pierre Cardin bundájukba beleakadt egynémely harapós vasdarab, amit aztán csodás vöröses árnyalattal vont be a hirtelen feltörő véráradat. Kísérletünk beleütközött a földön tapasztalható furcsaságokba, mint a közegellenállás, a gravitáció, meg ki tudja hányféle rossznyavalya.
Nosza, keressünk más helyet.
Tételezzük fel ezért, hogy a ketteskét, a mi kis másodiknak meglovasított bombánkat légüres térben robbantjuk fel. Ez azért már meglehetősen hasonlít az őspukkanáshoz, beláthatjuk közösen is, de mindenki egyénileg is felvilágosodhat, nem kell hozzá egy teljes korszak, főképp nem az azt kísérő idealisztikus maszlag. Tehát elkezdenek a repeszek távolodni az epicentrumtól. De nem egyre gyorsulva. Egy ideig úgy tűnik mintha egyenletes sebességgel mennének, de aztán, jó sokára persze, ugyanúgy megállnak, csak lehullani nincs hová.
Hogy is van ez?
Akkor nézzük meg azt, hogy mi kell ahhoz, hogy egyre csak gyorsuljunk, tépje a hajunkat (már akinek van) a nyári szél, míg elviselhetetlen orkánná szilajlik. Kell hozzá energia, lelőve ezt a triviális kételyt ily elhamarkodva.
De mindenki fejvesztetten menekül az ismert világegyetemben. Mindenkit mintha húznának a középponttól egyre csak jobbára, mivel más jobb ötlet momentán senkinek nem jutott eszébe.
Mi a húzás ellentéte? A tolás, vagy más néven a taszítás. Ez itt a kulcsszó. Ott középen, van egy olyan energiaforrás, amely taszítja az ismert mindenséget. De ez még nem magyarázza meg a gyorsulást. Hát minden egy gömbben van elrejtve – mivel különösebben se nem szép, se nem érdekes – aminek a belső felülete viszont vonzza a benti világot.
Mire tudjuk használni újonnan megszerzett tudásunk? Mert a haszontalan tudás hamar feledésbe merül.
Itt tudunk visszatérni az eredeti gondolatfüzérhez, hogy mit tehet az ember, ha kitekinteni sem mer az ablakon. Ez eddig csak azért volt, mert a középpontba akartam maradni, valami érthetetlen megfontolásból. Pedig a centrum az a csökevényes idealizmus. Itt még van perspektíva. Itt kívánatosnak tűnik fel a száguldás (vagy nevezzük haladásnak). De, ha felülök az egyik szökellő objektumra, ami világegyetem határa felé sodródik, egyre közelebb kerül a palást belső oldala. És már látható is, hogy az egykor oly nagyszerű és tündöklő naprendszerek és galaxisok, hasonló sorsot teljesítettek be, mint az autó hűtőrácsán szétloccsanó bogarak. Értelmetlen tömeghalál a cinizmus oltárán.
Mivel azonban, jelenleg csak primitív eszközei vannak az emberiségnek, a jelenségek tüzetesebb vizsgálatára, ezért csak sejtéseim lehetnek arról, hogy nem minden vagy mindenki van pusztulásra ítélve. Például, levelet kaptam egy papucsállatkától, hogy nem is érti mi ez a nagy felhajtás, mert ő márpedig simán áttűnt a gömbön, bár az is igaz, hogy semmi sem változott odaát sem. Ezért most meglehetősen unatkozik, és hiányzik a rettegés a szörnyhaláltól. (Többek közt ezért indultak virágzásnak a gyorsító típusú szerek, mivel egy kis izgalom vagy extázis sosem árt.)
Az idealizmus és a cinizmus tehát farkasszemet néz egymással, és mivel az idealizmus is unja már önmagát, egyre inkább eltaszítja magától a mindig veszettül szaporodó híveit, amit a cinizmus méla undorral vonzz magához. A kettejük közt úton levők előbb vagányan vigyorogva tudatában vannak önnön nagyságuknak, de csak addig, míg pánikrohamot nem kapnak az út végének látványától. Olyan ez mint a nyugat-európai autópályák szélén látható elborzasztó rajzok, amik hivatottak elősegíteni a normális, megfontolt közlekedési magatartásforma kialakulását. Hatásuk bizonyítottan elrettentő, a múltkor például én is elmosolyodtam. Ezért a cinizmus is szemléltetőeszközök segítségével alakítja ki a modern – nem fogyasztói – hanem cinizmusi társadalmat.
|