Érdekes felfedezésre jutottam nemrégiben.
Ugyanis, az történt, hogy tegnap előtt felébredés után a tükör előtt álltam, kivételesen a tükörképemet látva - nem pedig csak nézve - felfedeztem egy vékonyka, alig látható, érezhető heget. Ami egészen addig nem volt ott. De most ott van.
Vagy csak én nem vettem észre egészen eddig, nem tudom megfejteni, számomra ez már csak egy talány marad.
Baloldalon, a mellem alatt kezdődik, valahogy a bordáim végéig ér.
Igen, ekkora, és ott van. Kegyetlenül ott van. Pedig többször is ellenőriztem, hátha káprázat, de megtapogattam később is. A buszon is megvolt. A metrón is, a mozgólépcsőn is, az utcán is a munkahelyem felé menet, sőt, a munkahelyemen bementem a mosdóba, felhajtottam a pólóm, ugráltam, hogy ez is beleférjen a képbe, de még ott is láttam.
Pedig egészen biztosan tudom, hogy a bőröm azon része teljesen sima, hegmentes. De akkor miért van ott az a nyom?
Aztán munka közben teljesen el is feledkeztem róla, csak az tűnt egy kicsit furcsának, hogy nem merített ki annyira a meló érzelmileg, mint szokott. Telefonos operátorként dolgozom ugyanis, rengeteg hívás jön elveszett macskákról, haldokló betegek mellől, nagyon sokan sértegetnek, és még akkor is, ha nem próbálom komolyan venni ezeket az ügyfeleket, még akkor is megesik, hogy sírva teszem magam foglaltba néhány másodpercre, vagy a szünetben jól elkáromkodom magam.
De kivételesen semmi ilyesmi nem történt. Semmi kitörés. Csak egy kis idegi fáradtság, intellektuális meg nem értettség.
Munka után egyik kolleganőmmel sétálgattunk a városban, mikor hirtelen felindulásból elpanaszolta, hogy a barátja csalja őt, méghozzá valószínűleg a húgával. Mire visszakérdeztem: és?
Mire ő nagy szemekkel rám nézett: de hát, ezt hogy tehetik meg velem?
De ez csak feltételezés. Hogyan deríthetném ezt ki, ha egyszer nem is biztos... Ha elkezdek kutatni utánuk, a végén pedig kiderül, hogy csak paranoiás vagyok, akkor mindkettőjüket elveszíthetem egy életre.
-Talán kérdezd meg tőlük - mondtam neki, mint egy lehetséges alternatívát. - Hívd fel a barátodat a mobilján, amikor szerinted együtt vannak, majd kérd a húgod a telefonhoz. Ha adja, akkor igazad van. És minden teketória nélkül szakítsd meg a kapcsolatot mindkettőjükkel.
Később, mikor elváltunk azt mondta, a húgával semmi esetre sem szakítaná meg a kapcsolatot. Túl közel áll a szívéhez.
A vonaton elindulás előtt feltűnt a hallássérült, néma koldus, aki névjegykártyákat és plüssfigurákat tett a várakozó utasok mellé.
Hirtelen felindulásból papírt vettem elő ráírtam egy mondatot, majd a kezébe adtam, mikor elhaladt mellettem. Elolvasta, tágra nyílt szemekkel rám nézett.
-Ne szóljon a biztonságiaknak, kérem - mondta.
-Pedig az lesz, ha most nem megy el innen nagyon gyorsan - feleltem erre. Még jó, hogy néma.
Otthon a közös ágyunkban már aludt a vőlegényem, mire hazaértem.
Felkapcsoltam a villanyt, mire azonnal felébredt.
-Kapcsold le - mondta, nem pedig kérte.
Ruhában aludt, már megint, miközben tudja, mennyire nem szeretem, ráadásul egészségtelen is. Nem fürdött. Utáltam mellé feküdni minden este tisztán, illatosan, miközben ő kétnaponta fürdött. Nem dolgozott.
Túl kevés az ideje, mondta, más a tennivaló. Persze tehetségesen írt, jó meglátásai voltak, de a nappaliban megfogtam a számítógép házát, rettentő meleg volt, a lejátszóban a kedvenc játéka. Azért tartsam el, hogy egész nap játszhasson? Néztem a lámpafényben, mintha még sosem láttam volna. Akkor jöttem rá, mennyire nem az én esetem.
Vékony, rossz tartású csúnya arcú, hiányos fogsorú. Minek vannak igényeim, ha nem veszem figyelembe azokat?
-Menj el.
-Most? Hova?
-Nem tudom, csak menj el. Ne gyere vissza többé. Nem akarlak látni.
Durcás arccal elkezdett pakolni, az első vonathoz segítettem neki levinni a csomagjait.
Visszafelé találkoztam egy kóbor kutyával. Félek a kutyáktól. Rezzenéstelen arccal elmentem mellette, folytatva mind a ketten saját utunkat. Elmaradt az izmaim összehúzódása, elmaradt a remegés. Valami megszűnt.
A szüleimmel reggeliztem. Anyukámat addig a napig félelmetes matrónának láttam, egy olyan entitásnak, akinek lehetetlen nemet mondani. Azon a reggelen nem volt más, csak egy szigorú arcot vágó, magányos nő, akinek napja nagy részében, nincs mit csinálnia. -Nem félsz, hogy lekésed a vonatod? - mordult fel a kávéja mellől.
-Nem félek.
Nem félek a pókoktól, most is itt futkorászik egy a padlón, hagyom, ha fontos dolga van, hadd menjen; nem félek a kutyáktól, nem félek Anyukámtól, nem félek, hogy lekésem a vonatom, nem félek a főnökömtől. Nem hat meg semmi. Valami elveszett.
Azt hiszem, de csak halkan mondom, mert nem vagyok benne biztos - az érzelmeim vesztek el.
Azt hiszem, tudom, mi lehet az a heg a bal oldalamon, a bordák fölött a bőrömön, valamivel a mellem alatt.