A függetlenség kivívása

A 19. század első felében igencsak elégedetlenek lettek Dél-Amerika népei az európai hatalmak elnyomó politikájával, ezért elhatározták, hogy változtatnak a bevett gyakorlaton, és kiűzik földjükről őket. Ez az elgondolás széleskörű ismertségre és támogatottságra talált szinte mindenhol, és hogy a vágyak a tettek paripáin tudjanak száguldani, megbíztak két elsőrendű vezért ügyük irányításával. Ők voltak Simon Bolivár és José de San Martín, akik segítségével lerázta csaknem mindenik ország a gyarmati igát és szabadság mezejére kiszabadulva, az ott tapasztalható szokatlanul friss levegőt belélegezve és attól mámoros érzés kerítette őket hatalmukba. Ezek után, egymással kezdtek háborúzni, ami teljesen természetesnek volt mondható az emberiség addigi történelmében, így ezúttal sem lepődött meg senki rajta.
Brazília ettől eltérő modellt követett, ott a portugál király fia, aki ekkoriban kormányozta az országot, gondolt egyet és kikiáltotta a függetlenségek, egyúttal a saját pecsenyéjét is sütögetve, megválasztatta magát Brazília első császárának. Apja, a portugál király, beleegyezését adta, de nem is tehetett mást, mert ha belesodorta volna az addigra legyengült Portugáliát egy távoli országban zajló háborúba, nem kétséges, hogy trónja vesztett öregúr vált volna belőle, így pedig legfeljebb egy csendes békés uralkodónak ismeri a történelem. Mindez történt az úr 1822-ik évében. Azért nem mindenki volt ilyen szerencsés, mert egy-két rész, csak a 20. század folyamán nyerte el a függetlenséget, sőt Francia Guyana jelen pillanatban is Franciaország külbirtokát képezi, bár az igaz, hogy a Magyarországnál alig kisebb területen mindössze 196.000 ember próbálja a létfenntartással vívott ütközetet, a maga javára billenteni. Tegyük hozzá, nem sok sikerrel.

A közelmúlt történelme

Dél-Amerika, zavaros történelméből következően nem túlságosan irigylésre méltó örökséget kénytelen magával hurcolni, ami a 20. század eseményeit is döntően befolyásolták. A második világháború hadi eseményei többnyire ugyan elkerülték a kontinenst, de az itt élő népek ennek ellensúlyozására kitalálták az össznemzeti puccs intézményét, amit aztán széleskörűen kezdtek alkalmazni majd mindegyik állam alattvalói. Az ezt követő mellékhatásokkal ekkoriban nem sokat törődtek, az ártatlanok bebörtönzését, a szólásszabadság sárba tiprását, vagy a személyiségjogok be nem tartását elenyészően fontosnak ítélték meg a kor vezető politikusai, ezért katonai junták váltották az egyszemélyi diktatúrákat, a rendszerek valódi vagy vélt ellenségei pedig rabláncon senyvedtek. Legalábbis a kivégzési parancsig. Ezek az események aztán a társadalom széles rétegeiben keltettek rettegést és félelmet, ami nem kedvezett a gazdasági élet felvirágzásának sem. A földrész utolsó évszázada éppen ezért hemzseg a válságoktól, a puccsoktól és minden átlagember-ellenes történéstől. A nemzetközi pénzügyi világ megpróbálta a saját elképzelései szerint reformokkal talpraállítani az egyes gazdaságokat, de kevés helyen értek el valódi és tartós eredményt, a helyzetet jól érzékelteti, hogy az ivóvízellátás még a nagyvárosokban sincs megnyugtatóan megoldva, ezért a fertőzések és egyéb higiéniával összefüggő betegségek ismételt virágkorukat élik.
Ráadásul a felduzzadt népesség vidékről felköltözve, a nagyvárosokban próbál munkát találni, – meglehetősen kevés eséllyel – hogy azután a városok peremén található nyomortelepek lakosságát gazdagítsák.
Mindezen hatások következményekén a bűnözés felerősödött és a kábítószer termelés jelentősen emelkedett az utóbbi évtizedekben, továbbá egyre komolyabb a helyi nacionalista befolyás az egyes nemzetek politikájára.
Az utóbbi évek azonban a demokratizálódás folyamatát is elhozták, a korábban rendszeres katonai hatalomátvételek elmaradoztak, a választott állami tisztségviselők egyre többször kitöltik a hivatali idejüket és mandátumukat, nem erőszakkal veszik el tőlük.