A vonat minden fülkéjében többen is ültek. A lány csak egyedül.
A fiú benyitott és megkérdezte:
- Megengeded, hogy ide üljek?
A lány kedvesen mosolyogva bólintott.

A mosolyából azt lehetett kiolvasni, te fiú.. tetszel nekem. A lány is tetszett a fiúnak. Beszélgetni próbált.
- Messzire utazol?
A lány ismét bólintással felelt. Tett még egy próbát.
- Van kedved beszélgetni?
A válasz újra egy bólintás. Nem értette. Kérdőn nézett és várt..
A lány gyorsan írt valamit, és átadta.

\"Erősen hallássérült vagyok. Furcsa a beszédem, sokat segít, ha rám nézve szólnak hozzám. Szívesen beszélgetek veled, ha még mindig van kedved.\"

A fiú kedvesen megfenyegette az ujjával, és azt mondta:
- Rögtön jövök!
A személyvonat akkor állt be az állomásra, ahol 5 percet várt a csatlakozásra.
A lány egyre idegesebben nézte az ajtót.
A vonat már el is indult, a fiú meg sehol. Hirtelen úgy érezte, őt soha senki sem fogja választani, mert más mint az egészséges emberek. Annyira elkeseredett, hogy csendesen sírni kezdett. Fájdalmas arccal nézett ki az ablakon, mikor érezte, hogy valaki letörli a könnyeit. A fiú volt. Kezében egy csokor virággal.
- Ezt neked hoztam, de ha sírsz, csak két pusziért a tied.
A lány könnyein keresztül rámosolygott.
- Kö szö nöm - mondta, és adott két puszit is.
A véletlen úgy hozta, hogy egy helyre utaztak. Az úton végig beszélgettek.
Órák múlva - mikor megérkeztek -, fel sem tűnt a lány fogyatékossága.
Azóta is egy úton haladnak.
Mára már házasok, és van két gyönyörű egészséges gyermekük.