Ami történt nem érdekes, ahogy történt az már sokkal inkább, és amilyen hatása lett az már tanulságos.

Azért jó, hogy tisztáztuk egymással a dolgainkat.
Mindenki kellőképpen kimutatta a fogafehérjét, az erővonalakról lefújta a szél az évek során rárakódott port. Jó hogy így történt, de nem elég jó.

Illúzióink odavesztek, álmainkból felébredtünk, a valóság ismét kitárulkozott előttünk. A jó, hogy tudjuk mihez tartsuk magunkat.
A rossz, hogy nem érdemes ehhez tartani magát az embernek.

Mert semmi egyébre nem volt jó, mint hogy mindenki egymásra acsarkodott, és a végén, csak egy szakadék, ami utánunk maradt.

A kérdés, amely halványan, de felderengett az eseményhorizonton, megválaszolatlanul maradt.

Merre tovább?

Lehet úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, de a vita heve, a hozzászólások minősége (avagy minősíthetetlensége) megmutatta, ez érdekli a közt.

De akkor miért hagyjuk így ezt a dolgot magára?

Lehet, hogy csak az ősi vitatkozni vágyás tört elő mindenkiből. A végére már csak az volt fontos, hogy megmutassuk az agyarainkat, vagy a tollaink mintázatával dicsekedjünk?
A nőstény már nem is érdekel senkit?

Amikor bekapcsolódtam, azt hittem az első felháborodások után, talán szót értünk egymással, de mint a szúrós tövisekkel felfegyverzett bokrok közt menetelő vándor ruhája, így foszlott szét a remény és így szakadoztunk többfelé magunk is, sőt magunkban is talán. Kicsinyes, vérszagra gyűlő, pufogó csoportokká lettünk, és a vezérelit továbbra is megnyugodva simogatta meg saját fejét, midőn álomra hajtotta fejét.

De, mint mondtam, az álom csak nem jön el már, mostantól a rém kísért szemlehunyás után mindenkit.
Marad az álomtalan álom.
Marad a tükröződésmentes világ.

De a tükör, mint tudjuk, átjáró egy másik világba.
A tükröt szilánkjai zúztuk, maradunk ahol voltunk, sőt még itt is félve lépkedünk, a szétszóródott darabkák pengéi felsértenek, és lépteink nyomát vér borítja.

A betolakodó, akiről először azt hittem, egy lázadó, aki szétveri a láncainkat, kirángat a bódulat fogságából és egy új napot mutat, ahol megtelepedhetünk, mivel a sajátunk öreg és beteg, lassan kihűl.

De a betolakodó, aki csak azért jött, hogy saját magát szórakoztassa, nem akart semmit, csak puszta önzésből, lerombolni ezt a tündérkertet.
Egy neveletlen kisfiú, aki a homokozóban összetaposta a másik gyerek nagy gonddal felépített homokvárát. Aztán jót röhögve eloldalgott.

Itt azonban talán még ennél is többről van szó, ő a gyilkos, aki alávalló tettét magában dédelgeti, és a golyó nyomát a falban, mellyel áldozata könyörgő arcát roncsolta szét napnyugtakor megcsodálja, naponként ismételve e gyalázatos rituálét.

Miért jó megtaposni másokat?

Népszerűség, figyelem, ez az, ami elégedettséggel tölt el mindenkit. Tudjuk jól, hisz magunk közül való volt. Van.
Ne áltassuk magunkat. Hiszen nélküle, magunk sem lennénk ennyire megelégedve saját nemes arcélünkkel, hitünk általa megerősödik és homloklebenyünk mögül a kellemetlen gondolatok elinalnak.

Persze, minél hevesebbek a reakciók, annál csúfabb a válasz is rájuk, hiszen ez maga mámor.
A betolakodónak pedig különösen, hiszen érzésekkel rég találkozott, kell, bármi áron.

Még az a szerencse, hogy egyik fél sem hallja a másik igazi mondókáját, hanem túlordítva hajtogatja saját igazát.

De megnyugtatok mindenkit - aki még nem jött volna rá magától - nem kell félni, nem fog változni semmi, mindenki folytathatja játékait a megszokott óvodában a megszokott óvónénivel.