„A biztonság a veszélynek az a foka, melyet nem érzékelünk, mondtam magamban Aranyalma híres tézisét.
A budapesti Gerbaud teraszán ültem. Két vodka ötezer forint. De igazából attól féltem, hogy nem sokára át kell adnom Ágnesnek Attila halotti anyakönyvi kivonatát. Ez Magyarországon a halál jogi dokumentuma. Hiába tudja pl. mindenki egy városban, hogy X. Y. halott, míg meg nem érkezik a kivonat, addig nem kezdődhet meg az örökösödés folyamata. Néha egészen sokáig várni kell. Sőt, addig hivatalosan nem is tekinthető valaki halottnak, míg nincs meg a halotti anyakönyvi kivonata. Szóval, jogilag akkor leszek teljes értékű halott, ha ilyenem lesz-néztem Attila kivonatára. Ha már lúd, legyen kövér, gondoltam, és szegfűszeggel ízesített indonéz cigarettát szívtam, ami égés közben ritmikusan pattogott.
Attila: Vattacukorral kellett volna agyonverni, pontosan azokért a kérdésekért, amelyeket Shakespeare már rég feltett, ő pedig évtizedeken át elbliccelt. Gyermekkorában sikeresen kötötte össze a haszontalanságot a kellemetlenséggel. Később az életet hosszan elnyúló, rosszul sikerült piszkozatnak látta. Az akasztás is csak mellékbüntetésként jöhetett számba nála. Sok időt nem pazarolt a tanulásra, mint Schopenhauer-nak, neki is egyetlen vigasza a fatalizmus volt. De tizenévesen is felfedezte, hogy Monet-et dicsérni, más oldalról annyit jelent, mint Manet-et ócsárolni. Nem értem, hogy végezhette el a középiskolát, majd végig részeg volt, illetve egy sírkövesnél dolgozott. A leérettségizés pillanatában a tanáraitól kéregetett kölcsönt, amit soha nem adott meg. Valóságos Isten csapása volt. Annyi moralizmus szorult belé, mint egy használt kotonba. Nagy szerelme Ágnes volt, aki várt rám. Akivel a rettenetes hírt közölnöm kellett. Az érettségi utáni huszadik évben rendezett találkozón bízták rám a társai, hogy legyek a szomorú hír megvivője. Ők nem merték, vagy nem is akarták vállalni. Engem „kisorsoltak” a feladatra.
Szülei szürke, hétköznapi emberek voltak. Édesapjára a tesztoszteronhiány, Édesanyjára a korai, megalapozott bánat nyomta rá a bélyegét. Bátyja, kedves, szürke, huszadik senki volt, olyan puha fogakkal, hogy a fogorvos arannyal tömte őket. Úgy gondolták, hogy ez elég lágy és nemes fém. Attila is úgy gondolta, az aranyat ugyanis ellopta, felrúgta Ágnessel a házasságát és elhagyta az országot. Elég sok országban megfordult, de a végén Ausztráliában kötött ki. A nagyapját ismertem. Nyolc infarktust átélt, keményen pálinkázó, szíjas parasztember volt. Attila szobájában volt egy kép az üknagypapáról is, melynek kalandorsága egy tizenkilencedik századi hősre emlékeztetett. Állítólag egy milánói férfi és egy ciprusi görög nő fia volt, aki mielőbb Magyarországra jött volna, bekalandozta a világot, még Ázsiába is eljutott. A Monarchia hadseregében több olaszországi helyőrségnél megfordult, kiváló táncos, vívó, párbajhős, tüzérségi alhadnagy volt Jenő herceg hadseregében. Dolgozott földmérőként, szanitécként a felső-ausztriai kolerajárványban, Algírban csatlakozott az idegenlégióhoz, de részt vett Európa első vasútvonalának építésében, a linz-budweiss-i vonal létrehozásában.
Ágnes megérkezett. Csinos harmincas, a Vogue címlapjáról, gyászfátyollal. Egy korty Perrier után fogtam csak bele. Mi sem találkoztunk már tizenöt éve. Jöjjön a keserű pirula, legfeljebb elszaladok, gondoltam.
Elmeséltem Attila hányattatásait Ausztráliában, kitoloncoltatását, pártalapítási kísérletét Magyarországon, majd egyre vadabb kalandjait drogfutárként, amikor is többször megfordult Ankara börtöneiben. A vádak egyre súlyosabbak lettek, a tét egyre nagyobb. Közben magyarországi befektetései értéküket vesztették, illetve az állam rátette a kezét Attila ingóságaira, adósságai fejében. Elmeséltem Ágnesnek, hogy a jó svádájú Attila megkopaszodott, fogai kihullottak. Mintha a falnak beszéltem volna, Ágnes csak gyűrögette a kezében tartott papír zsebkendőt. Néhol szépítettem, néhol elhallgattam dolgokat. Amikor megemlítettem a szodomiát, láttam, hogy nem hisz nekem.
Közeledett a történet vége. Nagyon féltettem Ágnest.
Lassítottam a tempón: ”És hidd el, hogy mindenütt kerestük, a nemzetközi Vöröskereszt és az Amnesty International minden mexikói és ecuadori börtönt átnézett, én pedig személyesen beszéltem a chílei konzullal.”. Rám nézett-„És?”.Elő kellett vennem a zsebemből a passzust. Most lesz vége-gondoltam. „Meghalt”. -mondtam a lehető leglassabban. ”Biztosan?” -sóhajtott fel végre először nyugodtan.
Kerekes Tamás