…hogy, nem tudok semmit. Hazamegyek sörözök. Reggel munka, délben munka, este munka. Mikor írjak? Hát este. De akkor hogy fogok, és mást is kell, na mindegy majd holnap. Holnap majd holnapután. Aztán már nem is emlékszem mit akartam. Talán majd holnapután. De a sör tompít és felvidít. 10 másodpercig jól érzem magam, aztán rosszul. Ez az üzlet, ezt tudom. Nem is lepődök meg. Nem vagyok rosszkedvű. Nem vagyok jókedvű. Talán egykedvű? Gondolataim sincsenek. Viszont álmodok. Furcsákat, néha rémeket, ritkán undorítókat. Vajon mindenki ilyen? A többiek is semmilyenek? Biztos nem. Ha így lenne, a világnak nem lenne túl szerencsés. De a világ sorsa mit érdekel engem, a világot sem izgatom túlságosan. Azt hiszem, senkit nem izgat semmi túlságosan, kivéve persze saját magát. Na mindegy. Azért szeretem az anyukám. Ő is engem.
Az öregek közt vannak olyanok, akik egyenesek, mint egy cövek. Megbeszél velük valamit az ember, és az úgy is lesz. Nincs utólagos kifogás, nincs magyarázkodás, hogy miért nem. Meg van. És, ha megcsinálták, azután mondják, ha esetleg nem stimmelt bármi is. Én is szeretnék ilyen lenni. Ez milyen ritka manapság. Olyanokat írok, mint egy rozzant, kivénhedt fotel. Pedig egy ócska heverő vagyok. Szeretem az olyan tárgyakat, amik sokáig szolgálnak. Rájuk nézek, és tudom, hűséges társaim az életben. Nincsenek elkényeztetve, nem kiváltságosak és nem gondolom, hogy bármely élőlénynél fontosabbak, egyszerűen hű szolgák. Nem vagyok e világba való, azt hiszem, mert nem vágyom mindig új és új dolgokra, ezen valahogy túlléptem.
De nem tudom megemészteni a teljes közönyt. Látom, hogy emberek ezrei elfordulnak egy hajléktalant látva, és aztán lelkesednek egy új tévé vagy más tárgyiasult kacat vásárlásakor. Nem, én sem megyek beszélgetni a csövessel, de ha tudok, adok neki legalább pár forintot. Sokszor hallottam vissza, hogy azért nem ad valaki nekik pénzt, mert úgyis elisszák. Igen megnyugtatok mindenkit, a pénz nagy részét valami lélekmelegítőre költik. Én az összest arra költeném helyükben. Mi jogon moralizál egy olyan ember, akinek van fedél a feje felett? Egy hajléktalan számon kérhetné a társát, vagy ha befogad valaki egy ilyen szerencsétlent, akkor elfogadom, de messziről prédikálni, hát ez minimum hiteltelen. Valahogy mikor látok egyet, mindig azt érzem, hogy én is lehetnék a helyébe.
Egyszer egy szilvesztert együtt töltöttem egy barátnőmmel, és az utcán sétálgattunk, harapni lehetett a jéghideg levegőt. Az egyik ház tövében, egy beugróban egy hajléktalan takargatta mindenféle újságokkal a testét. A lány megszólalt, hogy az ilyeneknek nem is kellene élniük. Nem szóltam semmit, de akkor átszálltam az alaktalan testbe és azt kívántam egy éjszakára próbálja ki az utcát, érezze, hogy ha ez az éj elmúlik, a következő ugyanilyen lesz, és nincs remény.
Nemrégiben egy zebrán akartam átkelni, mikor felém száguldott egy teherautó. Én a zebra közepén járhattam, de nem lassított, szökkenem kellett egyet, hogy biztonságban átérjek, majd még öklét rázva a sofőr is rám dudált. Azt hiszem, valahol ez mutatja legjobban az egymás iránti érzéketlenségünket. Kár, hogy nem állt meg, mert megkérdeztem volna, ha édesanyád botorkált volna a zebrán, akkor is nyolcvannal, fékezés nélkül mentél volna keresztül rajta? Vagy esetleg a hűtőrácsra dísznek magaddal viszed szülőanyád testét? Vagy csak, hogy szereted anyád?
Hát persze, hogy nem akarok sokat, csak mindent. És azt is vigyorogva.