Lefeküdtem a kanapéra, behunytam a szemem, és egy forgatag kezdett egyre nagyobb tempóval kibontakozni. Non-stop vetítés zajlik idebenn, rémisztő képek váltakoznak nyomasztó eseményekkel. Kövek repülnek felém, a levegőt enyhe szellő borzolja, az ég színe kék mint nyáron, a kövek színe világosszürke, a méretük nagyjából egy tojásnak felel meg. A kövek elképesztő módon nagyjából vízszintesen repülnek, egymástól körülbelül 1 – 2 méter távolságra. És én vagyok a kövek útjában. Az egyik hatalmas erővel a koponyámba vágódik, amitől a csont reccsen, a vér fröccsen. A történéseket egyidejűleg két szemszögből is látom, mint átélő és mint külső szemtanú. Fájdalmat a fejemben nem érzek, viszont az iszonyat egyre erősödik bennem. Aggódom. Nem szeretnék megőrülni. A furcsa az, hogy tudom, hogy semmi nem valóságos a történésekből, nem is álmodom, sőt ébren vagyok. Ezért még félelmetesebb, itt nincs a felébredés reménye, nem segít semmi. Arra gondolok, hogy most csak éjszaka jönnek a képek, de mi lesz, ha nappal is bekopogtat a rémség a gondolataim házába. Mit teszek akkor?
A képek tovább robognak, sötét madár kezdi körtáncát az arcom körül, a környezet már szétesett, szürrealista látomás csupán, furcsa alaktalan tárgyak kavarognak a levegőben, színük összeolvad az ég színével, majd szétszakadozik és egy új torzulat keletkezik belőle. A madár a szememhez közelít, és a csőre máris a szemgolyómba hasít. A mozdulat gyorsan többször ismétlődik, az egyik szemem véres cafatokban csüng. A madár tova száll, majd ismét kezdi elölről a körözést.
Fájdalmat most sem érzek, aludni nem alszok, démonokkal küzdök.
Csodálkozom, hogy hangok nincsenek sosem.
Minden néma csendben zajlik a fejemben.
Csak tudnám mi lehet ez?