Úgy írni egy könyvről, hogy még csak a kezembe sem vettem, elég őrült vállalkozásnak tűnik. Hogy miért vagyok ennyire merész mégis? Talán azért, mert a beharangozás magamnak is szól, hogy kedvet kapjak ehhez a könyvhöz azáltal, hogy felidézem néhány régi emlékem a spanyol – francia Jorge Semprún mester alkotásaival kapcsolatban.
Az először eszembe ötlő gondolat vele kapcsolatban, a könyvei olvasásakor lelassuló idő.
Őt nem lehet kutyafuttában, felületesen olvasni. Könyvei tele vannak aprólékos elmélkedésekkel, megfoghatatlannak tűnő érzésekkel, súlyos gondolatokkal. Egy festmény, egy gyerekkori emlék rabul ejti, és azt veszem észre, hogy ott utazok a rabokkal a marhavagonokban, érzem a koncentrációs tábor áporodott levegőjét, látom a festmény színeit és minden apró részletét, sőt ott állok a képtárban, kissé fáradtak a lábaim és apró neszek hullnak ki a nadrágom redőiből.
Ezért persze meg kell dolgozni alaposan, én mindig csak az éjszakai csendben tudtam őt kellőképpen élvezni, és akkor is óvatosan adagolva, esténként csak pár oldalt ízlelgetve a könyv lapjaiból.
Szeretem, hogy igazán emberi minden tette, szívből tud lelkesedni eszmékért, de elveszett az olyan idea, melyből kiábrándul, vele ránt engem is, örökre hiteltelenné válva szememben. Mindezt teszi úgy, hogy sosem tépkedi szakállát, nem illeti szitokszóval sem önmagát, sem az elfáradt eszmét, hanem csendben kikezeli magát, mint egy homeopata a saját kórságából, úgy, hogy az erős támaszát a hagyományos emberi értékekben találja meg, amivel muszáj vagyok azonosulni.
Elgondolkodtató, hogy mennyire nincsenek előítéletei sem, nagyon pontosak és tárgyszerűek a leírásai, és mégis tudható, hogy ki bírja a szimpátiáját és ki az, kit helytelenít.
Roppant megdöbbentő volt megtapasztalnom, a sehová sem tartó lét érzését, mikor először vettem kezembe az írását. Fiatal voltam, meg sem értettem igazán, és mégis hosszantartó töprengésre késztetett az a megcsillanó reménysugár, hogy miképp lehet egy elszáradt eszme ágairól lehulló falevélként tovább élni. Nem dacból, csak azért is, hanem békét találva önmagunkkal és a világgal, Semprún tudja ezt, mert átélte, átéli.
Emberként legalább olyan nagyszerű és tiszteletreméltó, mint íróként, mert alighanem ő az ember esszencia, amiből magunkba töltve néhány cseppet, saját életünkkel is lassan megbékélhetünk. Én megszomjaztam ezen életelixírre.