Ha visszagondolok, még egy éve sincs, hogy a datolyaligetek árnyékában csodáltam szemed színét, most mégis a távoli múltba veszik a mosolyod.

Egy év telt el, és én megjártam egymás után a Paradicsomot és a Kétségek Birodalmát.

Nem kellene rád gondolnom, de megteszem. Ahogy a sólymot sem tudom elzavarni, úgy száll vissza mindig az emléked. Csak rád nem tehettem selyemzsinórt, és nem zárhattalak aranykalitkába.

Utamra bocsátottál, én pedig engedelmeskedtem.

Beálltam a sorba, nem nézve semerre. Mögöttem homokviharod, előttem oázisod délibábja.

Tudom, egyik sem valóság, csupán a lépteim nyomát elfedő sárga por és a kínzó napsütés igaz. És tudom, a holnap is eljön – nélküled.

Bárcsak elmerném dobni a kulacsot! Mert víz nem olthatja szomjam.

Bárcsak ne fáznék a csillagfényes éjszakában! Mert nincs tűz, ami meleget adna.

Bárcsak tudnám, hogy te is őrzöd még azt az örökké bimbózó rózsát két tenyered közé rejtve! Mert én a szívemben hordom, mint akkor, úgy most is.

Lemegy a Nap, a menet is megpihen.

Az ezüstösen ragyogó teleholdra nézek, majd a parazsakra, és egy kicsit szorosabbra húzom magamon a köpenyem.

Aztán kiiszom az utolsó kortyot a kulacsból és a tűzbe dobom. Nézem, ahogy belekapnak a lángok. Az orrom tele van a száraz bőr és a fa égő szagával.

Hajnalban a karaván ismét útra kész. Senki nem hív, hát maradok.

Belemarkolok a homokba és nézem, ahogy kifolyik az ujjaim közül. Épp úgy, ahogy te siklottál ki a kezemből, könnyű fátyolként.

Dél körül lehet, érzem az arcomon – fáj a napsugarak érintése, de hanyatt fekve tűröm. Alattam puha, sárgás föveny. Lágy takaró, ha feltámad a szél. Felettem a Kék.
Becsukom a szemem, a rózsára gondolok, a valóság egyetlen bíbor virágára és rád.

Senki nem zavarhatja meg többé ezt a végtelen együttlétet. Sem az alattomosan közelítő skorpió, sem a körülöttem vijjogó keselyűk…

(2006-02-13)