Ezerkilencszáznyolcvankettes második kiadás az Európa Könyvkiadótól (Budapest). A második oldalon ezerkilencszáznyolcvanötös pecsét. Láthatóan újrakötött (vajon hányadszorra?) példány, a borító elülső részén (ami még eredeti) egy légyszerű sokantennás futurizált űrhajó épp leszálláshoz készülődik (ez a kiengedett lábakból is jól kitalálható), alatta kifutópálya, mögötte kopár, barna marsbeli hegyek, fölötte a csillagos űr. Az ára hatvannégy-ötven. Forintban.

A könyvtárban a science-fiction részlegnél találtam rá (legalábbis a Douglas Adams összes, és a Dűne variációk a szomszédságában arra engedtek következtetni).

Hosszabb és rövidebb történetek váltogatják benne egymást, az apróbb, egy-két oldalas történetek felütésekként szolgálnak a nagyobb lélegzetűekhez. A novellasorozat ezerkilencszázkilencvenkilenc januárjától kettőezer-huszonhat októberéig terjedő időszakot mesél el. Szó van benne Mars-lakókról, űrhajókról, sokezer éves (marsi) kultúráról, telepátiáról, pszichológiai hadviselésről (ami tömeghipnózist takar), marsiak által előidézett halucinációkról.

Tehát jogosnak tűnik a science-fiction besorolás ezek alapján.

Viszont ha valaki végigolvassa az egészet óhatatlanul megfogalmazódik benne egy kérdés. A futurisztikus körítés vajon nem csak azért kapott-e szerepet, hogy ne legyen olyan ijesztő a tartalom, a mondanivaló? Ugyanis a történetk egytől-egyig emberi dolgokról szólnak, az emberi ostobaságról, gyengeségekről, arról, milyenek vagyunk valójában.

Mint ahogy Bradbury a \"Közjáték\" alig néhány mondatában megfogalmazza, olyan túristák vagyunk, akik egészen más kultúrkörnyezetben is ragaszkodnak alapvető életmódunkhoz, egyáltalán nem vagyunk nyitottak másokra, más dolgokra, mint amit már megszoktunk.
A Marsra egész erdőségnyi fát vittek a földi emberek, hogy abból házakat építsenek maguknak (bár fém és kő bőven állt a rendelkezésükre), elvitték magukkal a használati tárgyaikat (kizárva az idegen csendet a környezetükből), alumínium virslisbódét állítottak a forgalmasabb útkereszteződésekbe, lerombolták az ősi marsi városokat puszta szórakozásból.
De én már nem is csodálkozom ezen, hiszen az apukám megmondta, még mikor egész fiatal és naiv voltam: az emberek hülyék.
Mert ha képesek vagyunk másfél lépéssel egy közeterületi szemételhelyező egység előtt eldobni a cigarettacsikket, ha kagylókat hozunk fel egy tó fenekéről, hogy lássuk milyen mókás, ahogy szétnyílik haláltusája közepette, ha az élővizeinket használjuk szennyvíztározónak, ha minden talpalattnyi zöld területet lebetonozunk helyet adva egy újabb plázának, vajon mit tennénk a Marssal?

Íme, a távoli jövő.
Vagy az univerzális abszolút jelen?
Ahogy tetszik, lehet választani...